Szoptass sokáig, na de ne ennyire

A szoptatásról mindenkinek megvan a véleménye már azelőtt, hogy várandós lenne. Sokan már akkor elkönyvelik, hogy márpedig Ők biztosan nem fognak tudni szoptatni, mert az anyukájának se ment, vagy mert pici a cicije vagy mert egyszerűen úgy érzik.  A másik lehetőség, hogy úgy gondolja, Ő biztosan fog tudni szoptatni, mert az anyukája is tudott, vagy mert sokat olvasott róla, vagy mert egyszerűen úgy érzi.

Aztán megszületik a baba, és jön az elmélet után a gyakorlat. Elmondták, elolvastad, hogy mire kell odafigyelni, hogy milyen a helyes szoptatási pozíció, hogyan kell fogni a babát, és azt érezted, óóóhh, hát ez a világ legkönnyebb dolga. És valóban az, de nem az összeszokás időszakában. Mikor a baba megszületik, meg kell tanulnia, hogyan is kell bekapni a cicit, ösztönösen nyitja a száját, ha bármi közeledik felé, keresi, forgatja a kis fejét, emelgeti a lábát, és egyre türelmetlenebb. 

A várandósság alatt rengeteget olvastam, és nem csak a szülésről, hanem a szoptatásról is. Utólag azt mondom, hogy megérte, és nem azért mert ” tökéletesen tudtam mindent” hanem, mert ha valamit nem tudtam, legalább azt tudtam, hol keressem..

Mikor várandós lettem, mindenkitől azt hallgattam, hogy a babát sokáig kell szoptatni, mert kell neki az anyatej, szüksége van rá, meg nekem is könnyebb, a kilók is leolvadnak majd rólam, meg különben is. Persze azt nem tették hozzá, hogy mennyi is az a sokáig. Mint kiderült utólag, nem egyeztek teljesen a számok. 28 hónapig szoptattam a kislányom, és egy kis baleset miatt hagytuk abba. De erről kicsit később. 

Számtalanszor hallottam már: persze könnyű neked, mert nem voltak nehézségek, azt gondolják, hogy nekem biztos minden könnyen ment, azért szoptattam ilyen sokáig. Hát ez cseppet sem igaz.

Minden kezdet nehéz, ez igaz a szoptatásra is

Mikor megszültem, az első szoptatás szuperül ment, nem is gondoltam volna, hogy ennyire könnyű lesz, ösztönből jött minden, nagyon ügyesen szopizott Lilien. Ez volt a beetetés. Napról napra jöttek a nehézségek, kevés volt a tejem, így rengeteget szoptattam, hogy beinduljon. Minden szopizás egy órán át tartott, aztán büfi, peluscsere és nagyjából kezdtük is elölről. Több mint egy hét volt, mire belövelt a tejem. Lilien nem hízott az “előírt ütemben”, ezért tápszert javasoltak, de elutasítottam. Biztos voltam abban, hogy menni fog ez, csak az elejét kell túlélni valahogy, és mindig azt mondtam a kétkedőknek, hogy meg fog nőni, mert ekkora 20 évest én még nem láttam. A sok szoptatástól kisebesedett a cicim,  iszonyú fájdalmas volt, ráadásul vérzett is, így egy ideig nem is tudtam mindkét mellemből szoptatni, és a sebeset addig mellszívó géppel fejtem. Iszonyatos kínokat éltem át, heteken keresztül, minden szoptatáskor sírtam a fájdalomtól, és azt éreztem, szívesen szülök még akár 100 gyereket is, de a szoptatást többet nem vállalom. Azt hittem, hogy ez a normális. Hozzá kell edződnie a mellnek. Ma már tudom, feleslegesen szenvedtem, mert hat hetesen vettem észre hogy a kislányomnak szájpenésze van, és attól ennyire fájdalmas a szoptatás. Én is elkaptam tőle, csak nálam nem volt látható. (Ha elfogadtok egy jó tanácsot: ha a szoptatás csak az első pár másodpercben fáj, akkor az normális, de ha szoptatás közben a fájdalom erősödik, akkor keress fel szaksegítséget! Én ezt egy életre megtanultam, és dúlaként fel is hívom a kismamáim figyelmét erre.)  A diagnózis után 3 nap alatt elmúlt a fájdalom, (a szódabikarbónás víz csodákra képes) és megtapasztalhattam, hogy tényleg a világ legcsodálatosabb dolga a szoptatás, amit korábban nem hittem volna.

Nehezen viseltem a teljesítménykényszert is, mikor valaki beült mellém szoptatás alatt, és még fel is hívta a figyelmem arra, hogy ő azért jött, mert imádja hallgatni mikor beindul a tej, és a baba nagyokat nyel. (Ha ezt a mondatot nem teszi hozzá, semmi bajom nem lett volna a társasággal.) Csak arra nem gondoltak, hogy nálam ezzel pont az ellenkező hatást érik el. A tejleadó reflex ilyenkor csak nagyon nehezen indult be, vagy be se indult. Ha egyedül voltam, akkor is tudatosan kellett figyelnem, mikor mitől indul el a tejem, eleinte elég volt a kislányomat nézni, aztán meditáltam szoptatás közben, aztán pörgős zenéket hallgattam,ilyen havi váltásban, mikor mi használt.

Az igény szerinti szoptatásban hiszek: mindig akkor szoptattam meg a kislányom, mikor úgy láttam, hogy éhes, vagy ha nagyon nyugtalan volt. Sose foglalkoztam azzal, hogy mennyi idő telt el az előző szoptatás óta, és igen, volt olyan nap is, mikor egész nap csak ültem és szoptattam. Nem kapott anyatejen kívül semmi mást, nem volt tea, víz, se tápszer (cumisüveget és cumit se látott) 7 hónapos korában kezdtük el a hozzátáplálást. Ha éreztem, hogy kevesebb a tejem, akkor többet pihentem, ittam és többször/gyakrabban szoptattam. Próbáltam ellazulni és csak a szoptatásra koncentrálni, görcsölés nélkül. Két napon belül mindig megérkezett a válasz a szervezetemtől, rengeteg anyatej formájában. Sokszor megfordult a fejemben, hogy könnyebb lenne feladni, a fájdalom vagy épp a bizonytalanság miatt, de végül nem tettem. 

Egy éves volt Lilien, mikor először begyulladt a mellem. Elmentem orvoshoz, azt mondta, antibiotikum, és hagyjam abba a szoptatást, különben is, elég volt már ennyi annak a gyereknek. Én ennél dacosabb vagyok, nem adtam fel, folytattam a szoptatást, az antibiotikumot kiváltottam ugyan, de csak vésztartaléknak. A babák a legerősebben az álkapcsuk felől szívnak, ezért lefektettem a földre és fölé hajoltam úgy, hogy a csomó az álla felé legyen.  Semmi eredmény. Oké, akkor újabb próba előtt kis meleg vizes fürdő, masszírozás, borogatás és szoptatás. Iszonyú fájdalmas volt, amikor elkezdte szívni a gyulladt mellem, de aztán gyorsan jött a megkönnyebbülés: sikerült elérni, hogy a csomó kicsit ürüljön, ezért ezt a kombinációt még 1-2 szoptatás erejéig folytattam, mire teljesen meggyógyult.  

Olyan egy éves lehetett Lilien, amikor szabályokat kellett bevezetnem a cicizéshez. Ekkor lett elegem abból, hogy Ő bárhol, bármikor kért cicit, és ha nemet mondtam, vagy azt mondtam, hogy oké, egy picit később, elkezdte tépni a ruhám. Aztán eszembe jutott az is, hogy mikor még nem volt gyerekem és láttam egy anyukát egy másfél éves gyereket szoptatni, én is kiborultam. Ezért egy éves korától már csak otthon volt cicizés, már a szűk családban se fogadták jól, pedig ugye eleinte ment a szoptass minél tovább…

Két éves kora körül éreztem, hogy már kezd engem is zavarni a sok szoptatás, fájni kezdett a hátam, kényelmetlen volt, pedig csak naponta kétszer volt cicizés, kezdett elég lenni. Vissza akartam már kapni a testem. Napról napra éreztem, hogy egyre kevésbé esik jól, próbáltam elterelni a figyelmét, és volt már olyan is, mikor sok program volt, hogy bár ott voltam, mégse kérte. Aztán egy esős októberi napon olyan gyorsan ért véget, hogy el se hittem. Otthon játszottunk, és futás közben megbotlott, megpróbáltam elkapni, de ettől pont rosszul esett, felszakadt a szája belül, a fogával elharapta. Nagyon vérzett, és csúnya seb tátongott a szájában, ezért bevittem kórházba. Szerencsére nem varrták össze neki, egy éjszakát kórházban töltöttünk, (nem tudták eldönteni, hogy kell-e varni és reggel jött a főorvos, aki eldöntötte, hogy felesleges) reggel korán mentünk is haza. Egyből kérte a cicit, de a fájdalomtól nem tudott vele mit kezdeni. Mondogatta, hogy ha majd meggyógyul a szája, akkor majd fog még, és így is lett. Egy hét után boldogan cumizott rajtam, de amint jött tej, kiköpte, elfordította a fejét, és eltolt magától. Nem kellett már neki. Vártam már ezt, mégis szörnyű érzés volt,hogy már nem kellettem neki. Sokszor eszembe jut, és hiányzik is. Ennek már több mint egy éve, de  még ma is odajön hozzám, hogy anya, de jó volt cicizni és ha megint kicsi baba leszek, akkor fogok még kérni.. És én adnék is neki, mert a nehézségek mellett egy gyönyörű időszak volt ez nekünk.