Együtt vagy külön?

 Minden kismamának van egy elképzelése arról, hogy milyen lesz akár a szülés, akár az élet utána az újszülöttel. Én is így voltam az első várandósságom előtt,tudtam mit akarok, mi hogy lesz. Aztán megszületett Lilien, és rájöttem, nem megy minden rendelésre. 

Ami a legmeglepőbb volt számomra, az a alvás kérdése. Várandósan úgy gondoltam, van annak a gyereknek saját szobája, majd ott alszik, mi meg a saját szobánkban. Aztán megszületett egy hűvös nyári délutánon otthon, békés körülmények között, és mire mindenki hazament megnyugodva, hogy látta unokáját, dédunokáját, fél kilenc lehetett. Akkor kicsit még örömködtünk hármasban, és eljött a lefekvés ideje. Nem vitt rá a lélek, hogy az alig pár órás gyermekem a másik szobába átvigyem, így a mózeskosárban maradt az ágyunk mellett. Éjszaka a szoptatás is sokkal könnyebb volt így, már az első halk nyögésre felébredtem, és már tudtam is rögtön szoptatni. Erőm nem lett volna elvánszorogni a másik szobáig, nehezen viselem az éjszakai ébredéseket. Kis idő elteltével már fekve szoptattam, és hogy melyikünk aludt el előbb közben, azt nehéz lenne megmondani. Számtalanszor jártam úgy, hogy felébredtem rutin-ellenőrzésre éjszaka, hallgattam a szuszogását, figyeltem a békés, gyönyörű arcát. Egyszerűen csak csodáltam hogy van, létezik a mi kis Angyalkánk.  Persze mire visszaaludtam volna, ő akkor ébredt fel.

Két hónapig voltunk egy szobában hárman, aztán a férjemnek elkezdődött a nagyüzem, ráadásul egyre jobban látszott, hogy Lilient is zavarja már az esti beszélgetés, mocorgás, tévézés, nem aludt olyan nyugodtan, így átvittük a saját szobájába. Izgultam nagyon, hogy viseli majd, bár azóta már tudom, ezt nekem volt nehezebb elfogadnom, és feldolgoznom. Innentől a saját szobájában aludt mindig, apa nagy bánatára, mert vágyott arra, hogy néha délután együtt aludjanak, de Lilien ettől mindig felpörgött és még inkább nem aludt. Letettünk róla. 

Sose volt rossz alvó, de -mint mondani szoktam- nem olvasta azt a könyvet, amiben arról írnak hogy a csecsemők/gyerekek mennyi alvásigénnyel születnek. Már egy naposan is napi kétszer 4 órát nézelődött csendben, figyelte a világot. Később, mikor nagyobb lett, csupán két hétig voltam abban a csodás helyzetben, mikor délelőtt is aludt 2 órát és délután is. Pont mire megszoktam ezt a rendszert, átállt a napi egy alvásra.Lilien mindig kísérletező  típus volt, már egészen kicsinek is, nagyon hamar csinált mindent. 18 hónaposan rájött arra, hogyan tud biztonságosan kimászni a kiságyból, így a délutáni alvás elég nehézkes lett. Szopizás után betettem az ágyába, (látszólag már aludt) tíz perc múlva pedig kint játszott a szobában a játékokkal, és mondogatta hogy ő már aludt. Gyorsan levettük a kiságy rácsát, nemhogy megüsse  magát, de így meg nem feküdt be az ágyba, gondolom félt hogy kiesik. ezért párnákkal csináltam “bukóteret” a gyereknek, ha már kimászik, legalább ne üsse meg magát. 

Két éves volt a kislányom, mikor családostul anyukámhoz költöztünk, és nála úgy volt hely, hogy a felső szinten volt a gyerekszoba, mi a férjemmel pedig a földszinten aludtunk. Lilien érezte hogy nem vagyunk vele, mert előtte mindig végigaludta az éjszakát, a költözés után rendszeresen felébredt és keresett minket. Volt hogy kimászott az ágyból és “észrevétlen” lejött a lépcsőn, síri csöndben egyszer csak megjelent a szobánkban. Nagyon megijedtem, belegondolni is szörnyű, hogy a sötétben ha megbotlik a lépcsőn, össze is törheti magát. Hogy mindenki megnyugodjon, anyuék is tudjanak aludni, és mi se hiányozzunk Liliennek, leköltözött hozzánk. A kiságyhoz a szoba kicsi volt, ezért a szivacson aludt a földön, aztán szépen lassan, napról napra egyre korábban mászott be az ágyunkba, és rövid idő alatt elérte, hogy már automatikusan ott feküdt le. Úgy voltunk vele, hogy most ez a jó megoldás, sőt, tulajdonképp szerettük is, hogy ott szuszogott közöttünk. Összebújtunk hárman, és míg ő aludt, ketten, két oldalról puszilgattuk. Azt hittük, ha elkészül a házunk és újra otthon leszünk, simán visszamegy a saját szobájába. Hát nagyot tévedtünk, esze ágában se volt a saját szobájában aludni, pedig minden praktikát bevetettünk. Eleinte a mi hálónkban aludt el, mindig megbeszéltem vele, hogy ha elaludt, átviszem a saját szobájába, és ebbe bele is egyezett. Aztán lassan elkezdett átjárkálni, eleinte csak reggel, aztán egyre korábban. Voltak olyan hosszabb-rövidebb időszakok is, mikor a szobájában aludt el, de minden éjszaka átjött hozzánk. Egy idő után már úgy voltunk vele, nem visszük át, mert úgyis visszajön, különben meg olyan jó volt hozzábújni, érezni az illatát, a meleg kis testét, és hallani a szuszogását. Imádtuk. 

Mondanom se kell, hogy a család nem volt elragadtatva attól, hogy velünk alszik, mert “nem tudjátok majd kitenni”, “milyen így a házaséletetek” és hasonló gondolatokkal bombáztak minket. Mi valahogy úgy éreztük, ez is csak egy korszak, ha már elég nagy lesz, úgyse akar velünk aludni, addig meg kiélvezzük minden percét. Aztán mikor már elmúlt három éves is, igazi nagylány lett, és egyre kevesebb helyet hagyott nekünk, főleg nekem az ágyban. Sokszor inkább átmentem a másik szobába, annyira nem volt helyem tőle aludni. Akkor kezdett érlelődni bennem a gondolat, hogy lassan valahogy át kellene mennie már a saját szobába, egyszerűen nem pihentem ki magam sose. A férjem és Lilien is persze istenien aludtak, csak valahogy én szorultam le mindig az ágyról. Volt egy-egy hét, mikor azt hittem, na most meglesz, egyedül ment a saját szobájába aludni, és reggel ott is ébredt fel. élénken élt a remény bennem, de aztán mindig visszatért. 

A mi megmentőnk a karácsony lett, bár ezt én se gondoltam volna. A téli szünetben minden nap aludt délután, és a szobájában tette mindezt. Valahogy mintha ráérzett volna, hogy ott is lehet jót aludni, egyre gyakrabban feküdt le ott este is, és egyre később érkezett meg hozzánk az éjszaka folyamán. Aztán karácsonyi ajándékként kapott egy éjszakai fényt, egy kis katicát, és az ajándékozó rokon, aki tudta hogy közöttünk alszik, és már nem annyira örülök neki, azt mondta, hogy ez a katica csak akkor világít neki, ha a saját szobájában alszik. És ez bejött. Azóta, már több mint egy hónapja alszik egyedül a saját szobájában, és most már talán kijelenthetem, a hálószobánk csak a miénk. Furcsa érzés ezt így kimondani. Mondanám, hogy hiányzik, de az esti alváshoz még mindig kellek. Összebújunk, beszélgetünk, igazi anya-lánya dolgokról, hogy milyen volt az oviban, mi történt vele aznap. Ez csak a kettőnk ideje, kettőnk pillanata, ez kárpótol engem. És hogy ez meddig fog tartani? Fogalmam sincs, de kihasználom minden percét, mert tudom, egyszer mint minden, ez is véget ér..