A nagy kérdés: miért szültem otthon?

Több mint 4 évvel ezelőtt lettem várandós kislányommal. A megszületése óta számtalanszor tették fel nekem ezt a kérdést, ki csodálkozva, ki szemrehányó, ki ítélkezve… Miért szültél otthon? Ez a kérdés az életünk része lett, és talán az is marad örökre. Pedig sose gondoltam korábban arra, hogy otthon fogok szülni. Nem ítéltem el azokat, akik otthon szülnek, de valahogy úgy voltam vele, hogy megvan ennek a maga rendje, az ember kismama lesz, aztán szülni bemegy a kórházba, néhány nap múlva pedig hazamennek, és együtt lesz a család. Nem is foglalkoztatott ez a téma, csak az érdekelt, hogy fiatalon legyek anyuka (nem jött össze) de hogy a szülésem helyszínén változtassak, meg se fordult a fejemben soha. Érdekes, mert 100 évvel ezelőtt pont az lett volna a szülési helyszín megváltoztatása, ha kórházba mentek volna szülni a nők. Akkor még az otthonszülés volt a megszokott. 

A másik kérdés, amit mindig feltesznek nekem, hogy szerintem mindenkinek otthon kellene szülnie?? Isten ments! Mindenki szüljön ott, ahol a legnagyobb biztonságban érzi saját magát és a babáját! A kötelező dolgok nekem olyanok, mintha azt mondanánk, ma mindenkinek pacalt kell ennie. Na és ha én azt nem szeretem? Különbözőek vagyunk, különböző igényekkel, és egyiket se ítélhetjük el. Van választásunk, szülhetünk kórházban, otthon, születésházban és választhatjuk a császármetszést is. Mindenki maga dönti el, neki melyik a jó, melyik szimpatikus. 

Időben készül a szülési terv

2010-ben Férjhez mentem, családot terveztünk, és néhány hónap után éreztem, már nem csak én vagyok, már ketten vagyunk egy testben. Hihetetlenül boldogok voltunk, tudtuk, hogy hamarosan család leszünk. Aztán a menzeszem is késett, ezért kicsivel később a tesztet csináltam, de csak azért, mert így szokás. A testem, a lelkem jobban tudta, jelezte, hogy egy kis élet növekszik bennem, pedig nem voltak klasszikus tüneteim.Elkezdődött a felkészülés a szülésre, már a legelején. Először az internetet bújtam, kerestem a lehetőségeket, majd jöttek a könyvek, szépen sorban. A harmadik könyv, ami a kezembe akadt, meglepett. Arról szólt, hogyan támogassuk a vajúdó nőt élete legszebb és legnehezebb feladatában, helyszíntől függetlenül. Faltam a sorokat, és kezdett összeállni a kép arról, hogy mit nem akarok átélni a vajúdás és szülés alatt. Íme az elkerülendők listája: beöntés, infúzió, (fájdalomcsillapító/ fájáserősítő) hanyatt fekve szülés, hasba könyöklés, gátmetszés, köldökzsinór azonnali elvágása, evés/ivás tiltása, hangzavar, nagy fények. Nem akartam, hogy elvigyék a babám akár egy percre is elvigyék, csap alá dugják, öltöztessék, mert ez az én feladatom. Úgy éreztem, ezzel csak én leszek anya, mert a férjem igazán csak akkor érezheti apának magát, akkor nézheti meg igazán a gyermekünket, amikor hazaértünk, így lemarad az első napok ismerkedéséről, pedig együtt akartunk lenni, hármasban. Rá kellett ébrednem, hogy ennyi mindent nagyon nehéz lesz megvalósítani. De még mindig nem jutott eszembe az otthonszülés. Ekkor úgy a 12.hét környékén járhattunk. A férjem idegenkedett a szüléstől, bizonytalan volt, hogy apás szülés lesz-e, mert a kórházról sok történetet hallott más apukáktól, a köldökzsinór elvágásáról hallani se akart.. még a gondolatától is rosszul volt. Gondolatban egyre távolabb kerültem a kórházi szüléstől, azt mondogattam, hogy majd csak a legvégére megyünk be, mikor a fájások már összeérnek. (Ma már tudom, hogy túl korán mentünk volna be.) Aztán egyszer mondtam a férjemnek, hogy mi van akkor, ha annyira későn indulunk a kórházba, hogy már nem érünk be, és útközben megszülök (10 percre lakunk a kórháztól) erre vállat vonva csak annyit mondott, hogy akkor már minek mennénk? Ledöbbentem. Jah, hogy így állunk? Akkor legyen ez az alapállapot, ne is menjünk. Tudtuk, hogy ez egy olyan döntés, amitől az ismerőseink, barátaink és legfőképp a családunk felelőtlenek, merésznek, és őrültnek fog tartani, megpróbálnának a legkülönfélébb módszerekkel meggyőzni, ezért hogy megkíméljük magunkat, úgy döntöttünk, senkinek se mondjuk el. Ez volt a mi kis titkunk.

Aztán megtaláltam „A bábát”, aki első pillantásra megfogott, rögtön tudtam, hogy Őt akarom. 16. hétben jártunk mikor felhívtam, aztán néhány hét múlva találkoztunk, megismerkedtünk. Hosszú anamnézis után azt mondta, nem látja akadályát az otthonszülésnek, és a férjemmel mindketten odavoltunk érte. Innentől párhuzamosan ment a hagyományos várandós gondozás az orvossal, és a bábával. A felkészülés is más volt: az orvosomat csak a testi tünetek érdekelték, és nagyon dühített, hogy mikor vizsgálatra kellett mennem, hogy –bár azt mondta a kismama nem beteg, bármit csinálhat- pont az orvosok viselkedtek úgy velem, mintha beteg lennék. A „mi a panasza” kérdéssel nem tudtam mit kezdeni. Maximum 15 percet vett igénybe egy találkozó havonta. A szülésről annyit beszéltünk, hogy elmondta, hogy csinálják legjobban az epidurált az országban, és higgyem el, hogy nekem az majd nagyon fog kelleni… Pedig tudta, hogy az első szülésemre készülök.

A bábámmal szintén havi egyszer találkoztunk, de egy órán keresztül beszélgettünk arról, mit érzek, mi történik a testemmel, hogyan lesz a szülés, mit várok, mire készülök, mi az, amit szeretnék, és mi az, amit nem. Olyan volt, mint egy baráttal beszélgetni, aki szakmailag a toppon van. Minden szavát elfogadtam, az egész olyan természetes, ösztönös volt. nincs képmutatás, nincsenek tabuk. Elmondta azt is, hogy első szülésnél valamivel nagyobb az esély arra, mint többedik szülésnél, hogy a tervezett otthonszülés kórházban végződik. Elfogadtam, de valahogy azt éreztem, nálam másképp lesz.

Eltökéltség felerősítve

Egy alkalommal (olyan 30.hét körül) az orvosom magnézium kúrát javasolt a kórházban, három nap bent fekvéssel. Tiltakoztam, hogy én dolgozom, és különben se szívese megyek kórházba panasz nélkül, erre a válasz az volt, hogy akkor csak papíron legyek bent, reggel 8-ra megyek és megkapom az infúziót, aztán mehetek is haza. Megkérdeztem, miért van erre szükség, az volt a válasz, hogy mert nem árt. Hát jó, úgyse szülök itt, nem nagy dolog, akkor hétfőn reggel jövök. Ott is voltam, igaz, egész hétvégén nem aludtam, és tele voltam félelemmel (rettegek a tűtől). A nővér megkérdezte, hogy görcsölök-e még, én meg csak néztem, hogy kicsoda, mert én nem görcsöltem soha, semmi bajom sincs. Erre ő nézett rám furcsán, mert a papírjaimon ez állt, görcsöl, koraszülés elkerülése miatt magnéziumkúrát javasolnak. No comment… Bekötötték az infúziót, (ami kétszer kicsúszott, mert nem akartam kanült) és nem voltam túl jól. A mellettem fekvő kismamák szóltak a nővéreknek, hogy lefojt az infúzió, rám se nézett senki. Hazafelé azonban rosszul lettem, görcsöltem, meg is kellett állnom az autóval, annyira rosszul voltam. Másnap reggel felvértezve mentem be, és kijelentettem, belém többet nem szúr senki, semmit. Elfogadták, sőt az orvosom elnézést is kért, higgyem el, ő jót akart. Elhittem, nem is rá haragudtam, inkább csak magamra, mert belementem. Ez a kis incidens még eltökéltebbé tett, megerősített abban, hogy otthon akarok szülni. A várandósságom hátralevő része rendben zajlott, szépen növekedtünk, és vártuk a babánkat. Aztán egy szép júniusi napon elkezdődött a vajúdás, a várva várt pillanat, de ez egy következő téma lesz….