Lassan 4 éve készülök megírni ezt a történetet, életem legszebb és legnehezebb feladatát, az anyává válást. A történetünk nem rövid, mozgalmasan telt az a pár nap. A szülés/születés mindig nehéz a babának és az anyának egyaránt. Mi is megvívtuk a magunk harcát mindhárman, mert apa is kivette a részét mindenből.
Az előzmények
A férjemmel anyósoméknál laktunk, mikor várandós lettem, és elhatároztuk, hogy a kislányunk már a mi házunkban
fog megszületni. Mondanom se kell, csúsztunk a felújítással, a 36. héten ellátogatott hozzánk a bába és a dúla, (a házban még csak az aljzatbeton volt meg, se ablakok, se ajtók..) de azt mondták, hogy ha szerintünk készen leszünk, akkor ők elhiszik. Tudtam, nem lesz sok időnk a költözésre, így mondogattam Liliennek, hogy anya egy éjszakát szeretne nyugodtan pihenni, aztán onnantól akkor jön, amikor csak akar… A kiírási dátum előtt 8 nappal költöztünk be, egy szép szerdai napon, persze doboz, doboz hátán, nem volt függönyünk, tv-nk. Szóval szerdán aludtunk először otthon. Másnap délután anyukámék átjöttek segíteni, megnézni, hogy állunk, és ragaszkodott hozzá, hogy kivasalja a babaruhákat. Mondtam, hogy van még arra bőven időm, de annyira erősködött, hát akkor vasalj. Én addig a másfél éves húgommal bújócskáztam az asztal alatt. Este 7 óra körül mentek haza, nekem pedig feltűnt hogy bizonyos időközönként valami történik. A konyhában mosogattam, és mikor éreztem, hogy valami van, rápillantottam az órára. Az a valami 13-15 percenként jött, de nem volt fájdalmas. Izgatott bizsergés lett rajtam úrrá, amit a férjem is észrevett. Felhívtam a bábám, hogy úgy készüljön, lehet, hogy lesz ma valami. Ha jól emlékszem, akkor Ő épp Hévíz mellett nyaralt, így a sokkal nagyobb távolsággal is számolnunk kellett. Megbeszéltük, hogy egy óra múlva jelentkezem.
Valami elkezdődött
Szépen haladtam előre, legalábbis akkor úgy gondoltam. Annyira akartam már szülni, meglátni a gyermekünket, gondolni se mertem arra, hogy még napokig is eltarthat. Tudtam, persze, hisz rengeteg olvastam, de valahogy úgy voltam vele, hogy persze lehet sokáig vajúdni, de nem nekem. Én más vagyok, Én gyors leszek. Nagyon másképp lett.
Mikor egy órával később hívtam a bábát, már 10 percenként voltak a fájásaim, éreztem hogy ez már nem csak valami, vajúdok. Azt mondta lassan indul, de előbb szól a dúlának, mert ő előbb oda tud érni hozzám, mivel közelebb van. A férjem addig még fényképezett, utolsó hatalmas pocakos fotók, 1-2 vajúdós kép készült, volt még rá időnk és energiánk.
A vajúdás kezdetén hatalmas pocakkal
Az ablakra felkerült néhány törölköző, mégse lássanak már be az utcáról. Aztán befelé fordulás és csend. A férjem figyelő állásba helyezkedett, kereste mit is csináljon, de nem volt szükségem még semmire. A dúlám éjféltájban érkezett meg hozzánk, akkor már három perces fájásaim voltak, és elég intenzíven éreztem őket. Nem akartam lefeküdni, de azt mondta, hogy pihennem kell mert el fogok fáradni. Nem akartam ledőlni, ezért nem erőltette. Rövid időn belül megérkezett a bábám is, és hallottam ahogy beszélgettek arról hogy valami nem stimmel, a 3 perces kontrakciókhoz képest nagyon csevegős, és szociális voltam. A mai eszemmel már tudom, jól érezték, én is látom a kismamákon, mikor van aktív szakaszban, de h az ember benne van, nem tudja úgy megítélni. Ha kórházban szültem volna, valószínűleg már elindultunk volna. De nem kellett menni. Vizsgálatot nem akartam és nem is szokás, ha őszintén visszagondolok, biztos voltam abban hogy péntek reggelre meglesz a kislányunk. Javasolták, hogy pihenjek le, mert már hajnali egy is elmúlt, nem örültem neki, de álmos voltam, ezért lepihentem. Aztán dühös lettem, mert a fekvéstől egyre ritkábban jöttek a kontrakciók. Az kavargott a fejemben, hogy most tényleg le akarják állítani a vajúdást mikor végre elkezdtem? Persze ez még gondolatnak is abszurd, hiszen egy szülés ha tényleg beindul, a vízszintes testhelyzettől nem áll le, én mégis dühös voltam.
Azt is megtudtam, hogy igenis lehet 9-10 perceket is aludni két kontrakció között, persze nem olyan mintha egyhuzamban aludna az ember, de a semminél sokkal jobb. Így telt az éjszaka.
Reggeli ébresztő
Arról hogy otthon akarok szülni, senki sem tudott. A család előtt ez titok volt, egészen pénteken reggel 6-ig, amikor a férjemnek mennie kellett volna apósommal dolgozni. Csakhogy nem szólt neki, és ezért apósom azt hitte, elaludt, és beállított hozzánk. Nagyon meglepődött, és a férjem gyorsan elmagyarázta neki, hogy most nem megy dolgozni, és hamarosan nagypapa lesz… Megígértette vele, hogy megtartja a titkunkat.
Délelőtt a segítőim úgy érezték, lehet hogy ők zavarnak engem, megbeszéltük hogy elmennek a közeli kávézóba kicsit, hátha az egyedülléttől felgyorsulnak az események, de nem történt változás. Már több mint 12 órája kezdtük, de lényeges előrelépés nem történt. Ekkor megbeszéltük, hogy megvizsgál a bábám, hogy lássuk, mennyit haladtunk. Iszonyúan elkeseredtem, mert csak 1 centire volt nyitva a méhszájam. Én azt hittem, ilyenkor már rég babázni fogok. Megbeszéltük, hogy elmennek, nem éreztem szükségét annak, hogy ott várjanak, akár napokat is. Így ismét kettesben maradtunk a férjemmel.
Csak mi
Nem sokkal azután, hogy a dúlám és a bábám elmentek, én lezuhanyoztam, de újabb vendég érkezett, apukám a barátnőjével. Nem volt őszinte a mosolyom, és senkire se voltam kíváncsi, megérezték és gyorsan mentek is tovább, de sejtették, hogy valami turpisság van a dologban.
A férjem nagymamájához voltunk hivatalosak pénteken délben, de semmi erőm nem volt átmenni hozzájuk, így a férjem egyedül ment, és hozott nekem ennivalót. Persze azzal nem számoltunk, hogy mindenki elkezd aggódni értem, hogy miért nem mentem. Anyósom (mint később kiderült), át akart jönni hozzánk, de apósom elmagyarázta neki, hogy nem lehet és így békén hagyott minket. Ezzel kettővel nőtt a titkolózok száma. Délután a nagymama is meglátogatott, és amint rám nézett, egyből mentőt akart hívni, egy órás kiselőadást kaptunk arról, hogy felelőtlenek vagyunk és mert azonnal kórházba kell mennünk. Pedig én csak egy kis nyugalmat akartam, nagy nehezen meggyőztük, hogy akkor megyünk be, ha baj van, megígérte hogy nem szól senkinek, és hazament. A délután nyugalmasan telt, és estére még a fájások is abbamaradtak. Pár óránként erősen belenyilalt a derekamba a fájdalom, ilyet sehol se olvastam korábban, de nagyon korán elaludtam, és végre kipihenhettem magam.
Hajnali 3-kor kaptam egy sms-t és közben jött az első fájás. Nem hittem a szememnek, mikor elolvastam, mit írt a bábám: „Hogy vagytok? Felébredtem Rátok az éjszaka közepén. Úgy érzem valami elkezdődött…”
Hihetetlen volt, hogy egyszerre ébredtünk fel, 200 km távolságból. Nem éreztem hogy jönniük kell, így nem jöttek, de telefonon folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Szombaton délben anyósomékhoz mentünk ebédelni, persze ott volt az egész család. Gyorsan megebédeltem, és próbáltam keresni magamnak egy kis zugot, ahol egyedül lehetek, mondtam hogy jól vagyok, de nem hittek nekem, ott akartak lenni körülöttem, de én egyedül akartam lenni. Nehéz volt már leplezni mikor a kontrakciók jöttek, úgy tenni, mintha nem történne semmi. Hazamentünk, de már otthon sem tudtam pihenni, se feküdni, szükségem volt a vajúdó labdámra és hogy a medencémet és a csípőm masszírozza valaki. És az a valaki a férjem volt.
Megérkeznek a segítőim
Szóltam a segítőimnek hogy most már jöhetnének, jobb lenne ha lenni itt velem szaksegítség is, éreztem hogy már szükségem van rájuk. Nem gondoltam már akkor arra, vajon mikor lesz meg a lányunk. A dúlám éjjel 11 körül, míg a bábám valamivel éjfél után érkezett meg, csak arra emlékszem, hogy egy fél mosollyal üdvözöltem őket, nem voltam már csevegős, szociális. Befelé fordultam… És innentől összefolynak az események, próbáltam még aludni a vajúdó labdára dőlve, de már kevésbé ment, a férjem minden kontrakció alatt masszírozott, és mindenben segítségemre volt. A bábám és a dúlám a másik szobában voltak, elég volt a tudat, hogy ott vannak, ha valami kell. Persze szívhangot rendszeresen néztek, és ellenőrizték, hogy minden rendben van-e . De mint már említettem, itt már összefolytak a dolgok, magamban voltam, befelé fordulva. Azt sem tudom, mi melyik napszakban történt arról nem is beszélve, hogy hány órakor. Ami élénken él bennem, az a fájdalom, és a nagyon hosszú fájások, amik szinte egymást érték, mégsem éreztem, hogy haladnánk. Egy helyben toporogtunk. Próbálkoztunk minden lehetségessel: próbáltam állva vajúdni, labdán ülve ugrálni, kicsit sétálgatva, térdelve, négykézlábra ereszkedve, aztán jött a zuhanyzás, de nem történt változás, csupán annyi, hogy a vízben tudtam picit pihenni. A testhelyzet változtatásán kívül próbálkoztunk burokrepesztéssel, mellbimbó-ingerléssel, homeopátiával, sőt lazításként még néhány korty bort is ittam, hátha nagyon rágörcsöltem arra hogy szülünk, de ezek sem segítettek. (Ma már tudom, hogy tényleg nagyon rágörcsöltem a szülésre). A baba szívhangja végig tökéletes volt, és a fáradtságon kívül én is rendben voltam, de félő volt, hogy nem marad elég erőm a végére. A kontrakcióim, nagyon hosszúak és erősek voltak, közel két percig is tartottak, rövid szünetekkel. Emlékszem, volt olyan, hogy a férjem szegény elaludt két kontrakció között, de hogy ne legyen ez elég, még horkolt is. Nagyon mérges lettem, mert jött a következő hullám, és masszírozás helyett horkolva aludt mellettem. Egy fájást csináltam végig egyedül, talán nem is az egészet, mert közben felébredt. Istenem, ha Ő nincs, akkor én ezt nem tudom végigcsinálni. Azt az önfeledt, alázatos, szeretetteljes gondoskodást, amit tőle kaptam a vajúdás és a szülés alatt, senki mástól nem kaphattam volna meg. Ő legalább annyira fáradt volt, mint én, egy percre se hagyott magamra, igazi hős volt. Életem végéig hálás leszek érte.
Megkaptam a magamét
Bábai vizsgálat következett, és mivel már a lehetőségek tárházát kimerítettük, a vizsgálat után egy órát kapok, megnézzük, változik-e vmi, mert a méhszájból már csak nagyon kicsi van, de nincs előrelépés. Ha nem történik jelentős változás, akkor kórházba kell menni. Egy világ omlik össze bennem. Hogy is van ez? Én meg tudom szülni itthon a gyermekünket, akkor miért menjek be? Hulla fáradt vagyok, nincs erőm tiltakozni se, de akkor ki szüli meg helyettem? Hogy is ez lesz most? Zakatolnak a fejemben a gondolatok, érzések, és csak azt mondogatom magamnak: tényleg nem tudom megcsinálni?
Aztán kis pihenőért és erőgyűjtésért ismét fürdő következik, és egy beszélgetés. A férjem segít, és a kádban elkezd kérdzgetni. Ketten vagyunk csak bent. „Meg tudod szülni a gyermekünket? Talán. Igen vagy nem? Nem tudom. Azt kérdeztem hogy igen vagy nem? És ekkor életre kelt bennem egy dühös oroszlán vagy épp anyatigris, hogy nem tudok erre válaszolni, mert ha meg tudja mondani hogy meddig fog még tartani akkor tudok rá válaszolni, de így nem tudom, hogy meg tudom-e csinálni. Iszonyúan dühös, csalódott és szomorú voltam, talán kiabáltam is, hogy tud ilyet kérdezni tőlem? Nem látja hogy szenvedek???Fogta magát és kiment. Sportolóként tudta, és persze ismer jól, hogy ez a módszer lesz a megfelelő. Kegyetlenek éreztem a szavait, de egyben felszabadított. Hamarosan visszatért, én pedig azt éreztem hogy vmi másképp van, mint eddig. Olyan érzés volt, mintha húzódna le vmi, de nem tudtam megfogalmazni. Kicsit mintha nyomnom is kellene, az zakatolt a fejemben hogy még nem tartunk ott, ahol ezt éreznem kell. „Annyi erőt adj neki, amennyit kér” jött a válasz, így nyomtam egy kicsit, aztán megint, és megint. Nem éreztem erős tolófájásnak, bár nem tudtam visszatartani és kicsit más volt mint korábban.
Mindjárt család leszünk
Kiszálltam a kádból és elindultunk a nappaliba. Elhelyezkedtem a vizsgálathoz, aztán kicsit megijedtem mert a bábám megvizsgált, és azt mondta itt a feje, már érzem. Mindjárt szülsz! Nem is az ijesztett meg amit mondott, inkább az a meglepetség amit az arcán láttam. Húúú, tényleg? El sem akartam hinni, olyan régóta ment már a vajúdás, hogy el sem hittem, pedig éreztem, egyre erősebb az inger, hogy nyomnom kell. Egy csettintésre eltűnt minden fájdalmam, fáradtságom és hitetlenségem. Itt a vége, finishben vagyunk, mindjárt a kezemben lesz!!!! Minél gyorsabban túl akartam lenni rajta, hogy végre megláthassam a gyermekünk, hogy megpuszilhassam, megölelhessem, és végre a karomban tarthassam Őt, akit már nagyon vártunk. Egy olyan erő kerített hatalmába, mintha az egész univerzum azért lett volna, hogy minket, és nekünk segítsen. Éreztem zt az erőt, amiről olyan sokat hallottam korábban.
„Van egy erő, ami szüléskor eljön a nőkhöz. Nem kérik, egyszerűen csak elárasztja őket. Összegyűlik mint felhő a szemhatáron, átsuhan az égen, és magával hoz egy gyermeket.”
(Penny Armstrong: A születés művészete)
Születési helye: nappali
Elhelyezkedtem négykézláb, a dúlám szorította a kezem, és valahogy úgy hozta az élet, hogy a férjem nem az apukáktól megszokott helyen állt, hanem az „érkezési oldalon”. A bábám mindent elmagyarázott neki, hogy mit lát, mutatta hogyan csinálja a gátvédelmet, és gyakorlatilag az első sorból nézhette meg a gyermekünk születését. Az első pillantás is az övé lett, mikor már kint volt a feje és elmondása szerint a kislányunk hatalmas szemekkel ránézett és olyan mosolygós és békés volt a tekintete. Talán valóban mosolygott is. Néhány nyomás után viszonylag gyorsan megszületett Lilien vasárnap délután 16:20 perckor. Az első pillantását, a csupasz kis testének melegét, azt a frissen született illatot soha nem felejtem el, a mai napig bennem él, érzem a testemen és a lelkemben. Egy igazi csoda volt az egész. Felemelő, katartikus, mesebeli álom, életem legnehezebb feladata. Hogy vállalnám-e ugyanezt megint? Akár százszor is! Család lettünk, ez a legszebb élmény mindannyiunknak.
Aranyóra
Az otthonszülés csodája számomra abban a békében rejlik, ami az egész vajúdást és szülést áthatja. Nincs zaj, se fények, nincs kapkodás, csak béke, és természetes ösztönök. Olyan volt, mintha egy mindezt csak álmodnánk, annyira tökéletes volt minden, hogy az már szinte felfoghatatlan.
A nagyszülők szeme fénye
Karomban tartottam a gyermekünket, a férjemmel közösen megvizsgáltuk, hogy megvan-e mindene, és láttuk, tényleg kislány lett, a mi Lilienünk. Nem sírt, csak panaszosan nyögdécselt, így mesélte el, hogy nehéz volt az útja. Gyorsan észrevette, hogy van neki egy kis keze, ami nagyon finom, és szopni kezdte az öklét, így gyorsan meg is próbálkoztunk a szopizással, és már elsőre is nagyon ügyes volt, biztos megéhezett a hosszú úton. 🙂 Közben vagy előtte már nem is tudom, megszületett a méhlepény is, kis segítséggel, mert nagyon rövid volt a köldökzsinór, amit csak két órával a születés után vágott el apa, aki előtte látni se akarta a köldökzsinórt. Nem fürdettük meg, csak betakartuk, és a köldökzsinór elvágása után mértük meg.
A család este 8 órára jött megnézni az első unokát, dédunokát, sokan a saját gyermeküket nem láttak, nem fogták ennyire „frissen”. Lilien békésen tűrte a látogatókat, majd mindenki elköszönt, és hármasban maradtunk. Család született.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: