Második gyermekemet várva, már mindenki számára egyértelmű, hogy babát várok. Érdekes megtapasztalnom, ki hogyan reagál a várandósságomra. A legtöbben csak legyintenek, áhh, te úgyis mindent tudsz, és megkérdezik, hogy akkor Neked nem is kell segítség a szüléshez, ugye? Hát hogyne kéne! Én dúla vagyok, a szüléskor segítek az anyáknak, hogy lelkileg erősebbek, bátrabbak, ösztönösebbek legyenek.
Ilyenkor mellettem is van szülésznő/szülész orvos vagy épp bába (helyszíntől, igényektől függően). Akkor nekem miért kellene szaksegítség nélkül szülnöm? Ez is egy elvárás? Én se hallottam még soha olyan szülésznőt, vagy szülészorvost, aki úgy döntött, hogy neki nem kell segítség. Ez egy abszurd elvárás.
A másik kérdés, ami rögtön felmerül, hogy járok-e orvoshoz várandós gondozásra. Mert hát ugye, aki otthon szül, annak minden orvosi beavatkozást, vizsgálatot el kell utasítania? Szerintem nem. Igen, otthon szültem a lányomat, és igen, ha lehetőségem lesz rá, akkor most is otthon szeretnék szülni. Hogy sikerülni fog-e? Június végén megmondom, mert nem csak más anyák szülését nem látom előre, de a sajátomat se. Utólag tudok csak erről nyilatkozni. És igen, járok nőgyógyászhoz, laborba, cukorterhelésre, védőnőhöz és a kötelező vizsgálatokat elvégeztetem. Mert szerintem ennek ez a rendje és módja. Nem ítélkezem más felett, és bízom benne hogy felettem se ítélkeznek. Van, aki akkor érzi biztonságban magát és a babáját, ha két hetente orvoshoz megy, és van olyan is, akkor nyugodt, ha nem zaklatják vizsgálatokkal. Ez is csak egy döntés kérdése.
Hová tűnt a nyugalom?
Egy újabb elvárás, hogy aki szülés körüli tevékenykedik, annak nincsenek félelmei. Első várandósságomról már írtam, (ide kattintva elolvashatod) akkor nem ismerkedtem meg a félelemmel. Most már az első hetekben találkoztam vele.. Tele voltam kételyekkel, félelemmel. Dúlaként a tavalyi év második felében több olyan kismamával találkoztam, akinek volt vendégbabája, akik a földi életet csak pocaklakóként tapasztalták meg rövid időre és mikor megtudtam, hogy várandós vagyok, az összes történet egyszerre kezdett el zakatolni a fejemben. Ráadásul közeli barátainknak néhány héttel korábban ment el így a 8 hetes magzatuk, együtt sírtunk, próbáltam őket segíteni, erőt adni. Igen, tudom, hogy vannak olyan babák, akik csak egy kis ideig vendégeskednek nálunk, de a tudat, hogy ez megtörténhet velünk is, összenyomott, olyan közelinek tűnt, mintha velünk történt volna meg. Féltettem a babánkat, és csak az első orvosi vizsgálat megnyugtatott kicsit. Igaz, csak pár napra, de a rosszullétek, az étvágytalanság, gyomorégés, fáradtság, türelmetlenség emlékeztetett. Ha jól voltam, a babát féltettem, ha rosszul, akkor jobban akartam lenni… Egy ördögi kör.
Sokszor hánytam, és folyamatosan fogytam. Ha ettem, attól voltam rosszul, ha nem akkor attól. Nem volt türelmem Lilienhez se.
Várandósan szülésnél
Szüléskísérésre készültem, 10 hetes kismama voltam, mikor hívtak, itt az idő, az anyukának szüksége van rám. Épp előtte feküdtem le, felöltöztem, menni kell. A vajúdás elején volt még az anyuka, jól viselte, egy órát voltunk náluk, aztán indultunk a pesti kórházba szülni. Minden jól alakult, de a kitolási szak nehezen ment. Segítenem kellett neki, hogy ki tudja engedni a babáját, én pedig meg akartam tartani az enyémet. Az energiák harca ment, sikerült átlendítenem a holtponton, a baba természetes úton született meg, én pedig elengedtem a félelmeim. Gyönyörű, egészséges baba érkezett, aki nekem is megmutatta, hogy megy ez így is. Hálás vagyok, hogy ott lehettem, és segíthettem nekik, és mert ők is segítettek nekem. A várandósságomról még mindig csak a férjem tudott, senki másnak nem árultuk el, meg akartuk várni a 12. hetet.
Lilien fogadtatása
A kislányom előbb tudta, hogy testvére lesz, mint mi. Ebben semmi meglepő nincs, de valahogy mégis az.
Három évesen odabújt hozzám, és azt mondta, hogy szia kis tesó. Már egy ideje mondogatta, hogy nem sokára lesz, de nem vettük komolyan. Esténként beszélt róla, mivel konkrétan nem kérdezett, így ráhagytam. Neki is akkor akartuk elmondani, mikor a család is megtudja. Aztán egyik este mikor már majdnem elaludt, félálomban rám nézett, és azt mondta, nem baj, hogy kisfiú lesz a kis tesó, akkor is nagyon fogom szeretni. És ezzel elaludt. Én meg nem hittem a fülemnek.
Betöltött 11. héten jelentettük be a családnak, hogy nyárra egyel többen leszünk. Mindenki nagyon örült, de Lilien öröméhez semmi sem fogható. Nyakamba ugrott, ujjongott, sikoltozott, felváltva ölelt engem és az apját. Annyira boldog volt, sose láttam azelőtt semminek se ennyire örülni, pedig nagyon tud látványosan örülni.
Javul a közérzetem
A második trimeszterbe lépve szépen lassan rendeződött az étvágyam, megszűnt az émelygés, hányinger, a méhszalagok nyúlását is kevésbé érzem, és a fáradékonyság is csökkent. A jógának köszönhetően javult a tartásom, megszűnt a derékfájdalmam és visszatért az életerőm, és ami még fontosabb, a türelmem. Az új esztendőt az első határozott magzatmozgással kezdtük, a 16. héten, és ezzel együtt minden félelmem elszállt. Érzem, ha mocorog, nagyon aktív baba, boldogan, kíváncsian várjuk Őt. Úgy tűnik, Liliennek igaza lesz (és a megérzésemnek is), mert kisfiút hordok a szívem alatt.
Dühítő bírálatok
Mint már említettem, az orvosi vizsgálatokat ugyanúgy elvégeztetem, mint bárki más. Nah, jó, itt is vannak elveim, odafigyelek, hogy ha lehet, ne ultrahangozzanak sokszor, mert feleslegesnek tartom, és azért magam osztom be az időm is. Ha olyan vizsgálatról van szó, amivel nem ártok a babának, megcsinálom. Alapelvem, hogy a gyermek egy ajándék, és a vizsgálatoknak azért nem látom értelmét, mert a babám akkor is vállalom, ha más lesz, mint az átlag.
Várandós gondozásra olyan orvoshoz járok, aki már szüléshez nem megy, mert nyugdíjas. Így Nekem sokkal könnyebb, mert nem ajánlgatja magát, hogy szüljek nála, és ráadásul ingyen van. Egyik alkalommal, az ő általa megadott időpont után mentem az épp aktuális vizsgálatra, és olyan letolást kaptam, hogy meg is lepődtem. Szerencsémre nem vagyok az az izgulós típus, nem is veszem magamra, de felháborított. Lemaradtam a down-szűrésről. Az orvosom szerint ez világtragédia, hatalmas betűkkel bele is írta a kis könyvembe, hogy a lehetőségről is lemaradtam, mondván, hogy milyen felelőtlen vagyok én, hogy nem élek ezzel a vizsgálattal. És elkezdte sorolni, hogy mi baja lehet a babámnak. (Ha előbb mentem volna hozzá, akkor se éltem volna vele, mert nem tartom fontosnak). Aztán amikor látta, hogy nem érzem magam ettől rosszul, hangnemet váltott.
Egy másik alkalommal a diabetológián keveredtem hasonló szituációba. Beutaltak, mint minden kismamát terheléses cukorvizsgálatra, és ehhez először a diabetológián kell jelentkezni. Mivel nincs cukros a családban, és különben is az összes leletem tökéletes volt, úgy gondoltam ráérek még ezzel. A vérvételt úgy is a 24-28. hét között kell elvégezni. Mikor beléptem, amint kimondtam, hogy most jöttem bejelentkezni és a beutalót megkérni, a hölgy teljesen kiakadt. Voltam én minden, csak épp felelősségteljes anyuka nem. Az Ő mondatai is leperegtek rólam, nem éreztem, hogy igaza lenne. Az én életem, az én babám. Miért zavarja őt ennyire hogy én ezt másképp látom, érzem? Ez az én felelősségem, ha a babámnak baja lesz, nekem kell felnevelni, nem neki. Nekem kell a következményeket vállalnom. Az ilyen szemrehányásokat általában elengedem a fülem mellett, de nem volt jó napom, a reggeli vérvételnél a nővérke kicsit megszúrta a vénám, fekete lett a karom és égett. Mindkét helyen rengeteget vártam, türelmetlen voltam. Nem is hagytam magam, higgadtan de határozottan elsoroltam az érveimet:
Nincs cukorbeteg a családomban.
Tökéletesek a leleteim, mert ugye vérvételen voltam többször is.
Ha baja lesz a gyermekemnek, akkor is nekem kell felnevelni. Akkor miért veszekszik velem?
Erre nem tudott mit mondani, csupán annyit, hogy elnézést kér, mert „hevesen reagált” és odaadta a beutalót. Közben a lelkemre kötötte, hogy az eredménnyel időben menjek vissza…
De kérdezem én, kell az a kismamának, hogy feleslegesen halálra rémisszék? Hogy feleslegesen, ok nélkül kérdőre vonják anyai döntését? Hogy ezzel erősítsék vagy előhozzák a félelmeit? Nem hinném. Az én elvem szerint, egy kismamát bátorítani, erősíteni kell, nem pedig elbizonytalanítani és számon kérni. Bele se merek gondolni, hány kismama megy haza sírva, lelkiismeret furdalással egy-egy ilyen vizsgálatról… Ha a kismamát nem megerősíti az orvos, érdemes átgondolni a váltás lehetőségét. (Erről itt olvashatsz bővebben.)
Úgy érzem, csak az az egészségügy számára helyes, ha a kismama mindenben szót fogad, csak bólogat, és minden szépen lépésről lépésre úgy csinál, ahogy elvárják tőle. Nem mond ellent, nem kérdez, és nem kérdőjelez meg. Felvállalni, hogy másképp érzünk vagy gondolkozunk, nagyon nehéz. Ez is döntés kérdése…
