Második gyermekem születését nem osztottam még meg Veletek, és mivel sokan kérdeztétek, hogyan alakult a történetünk, most megírom.
Ahogy azt már korábban megírtam (itt), a második várandósságom elején tele voltam félelemmel és aggodalommal. Amint a babám mozgását megéreztem, és fizikailag is visszajelzett nekem arról, hogy érzi magát, minden félelmem eltűnt. Éreztem, tudtam, hogy jól van, így megnyugodtam. A kórházi szülés gondolata fel sem merült bennem, tudtam, most is csak otthon szülhetek, és azt is, hogy most másik bábát kell választanom (akivel Lilien született, szintén várandós volt, így nem tudott vállalni).
Nem kellett sokat keresgélnem, már várandósságom előtt is hallottam Béres Edináról, beszéltünk egy kismama miatt többször is telefonon, ő volt az első, akit felkerestem. Kedves, figyelmes, megnyugtató és bájos volt, akiből olyan földi béke sugárzik, úgy éreztem, hogy mellette minden vihar elcsitul. Rögtön tudtam, én Vele akarok szülni!
A férjemmel közösen elmentünk az információs hétre, ő akkor találkozott Edinával először, és ott, a 30. héten döbbent meg, akkor ébredt rá, hogy mindjárt itt a szülés. Vajon meg tudjuk megint csinálni? Menni fog ismét? Jó volt ezt átbeszélni, megnyugtattuk egymást, persze, menni fog. Nekem a legnagyobb félelmem az volt, hogy túl gyorsan születik meg a kisfiunk. Nem tudtam elképzelni, hogy így is lehet, és hogy úgy is át tudom élni az egészet? Rettegtem, nehogy egyedül, szaksegítség nélkül kelljen szülnöm.
Nem volt kérdés, hogy a bábám mellett természetesen dúlát is választok, Mélykúti Andit már a dúlaképzés óta ismerem, úgy éreztem, ő tud majd nekem a legtöbbet segíteni.
A lányom születésekor, a vajúdás kezdetén készült néhány fénykép, de ahogy haladtunk előre, a fényképezőgép a helyére került. Az igazi első Apa-Lánya fotó is elmaradt, valahogy nem jutott eszünkbe. Hiányérzetem volt ezzel kapcsolatban, ezért keresni kezdtem a lehetőségeket. Hubay-Németh Natáliát ajánlották nekem, (NNFotó). A lányomnál hallani se akartam videóról, most pedig mindenképp akartam, hogy meg legyen örökítve a szülésem. A kisfiunk születése.
Kicsit izgultam, mivel mindenkinek minimum egy óra kellett ahhoz, hogy hozzánk elérjen, és gyors szülésre készültünk. Évekkel ezelőtt azt mondtam a férjemnek, hogy én egyszer szülök neki egy fiút hatodik hónap hatodikán, és erre nagy volt az esély, mivel 2015. hatodik hónap 17-e volt a terminusom. Éreztem is, hogy előbb fogok szülni, de persze senki se hitt nekem. Már jóval korábban éreztem a jósló fájásokat. Negyedikén szóltam is mindenkinek, hogy valami készülődik, de nyugodtan végigaludtam az éjszakát.
Aktívan teltek az utolsó napok, rengeteg programunk volt, nem volt időm szülni. Lázasan takarítottam és pakoltam, hogy újszülött babával ne kelljen azon izgulnom, hogy takarítanom kellene. Éreztem, hogy addig nem szülök meg, míg Lilien is otthon van. Ha elvitték pár órára, erősödtek a jóslók, de amint hazajött, minden lelassult.
Ötödikén egy nagy rendezvényre voltunk hivatalosak, legszívesebben lemondtam volna az egészet az egész napos jóslók miatt, ráadásul nagyon antiszociális is lettem: szívem szerint otthon ültem volna egyedül, hogy ne kelljen beszélgetni, meg érintkezni se senkivel. Barátaink nálunk aludtak volna, de visszamondtam, nagyon nem vágytam társaságra. Szerencsére megértőek voltak.
Kezdtem feladni: én már sose szülök meg érzésem volt, semmi se érdekelt. Minden nap beszéltem a bábámmal, a dúlámmal és a fotósommal, és egyre nehezebb volt. Startra készen állt mindenki, csak épp nem volt miért. Estére elmúltak a jóslóim, de vasárnap hajnalban újra éreztem őket. Még a férjemnek se szóltam, én ugyan nem csinálok megint „hülyét” magamból meg mindenkiből. Nézegettem az órát, 20-12 perc között éreztem valamit, de ha Lilien velem volt, 40 perc is eltelt.
Délben a szokásos vasárnapi ebédhez indultunk anyósomékhoz, bőszen kerestem a telefonom, ezt a férjemnek is feltűnt, mondtam, hogy csak akkor vagyok nyugodt, ha viszem. Séta közben felhívtam Edinát, minden nap beszéltünk, elmondtam hogy vagyok, hogy érzem magam. Azt mondta, beszéljünk még ma.
Igazi szülés ebédünk volt: húsleves, sült házi kacsa, párolt lilakáposztával és hagymás tört krumplival. Nyammi. Ebéd közben továbbra is éreztem 15 percenként a jóslókat, de még mindig nem gondoltam, hogy szülni fogok. Fel-le mászkáltam, nem találtam a helyem. Pihenni akartam, így gyorsan elköszöntünk, Lilien pedig maradni akart játszani. Ott hagytuk, de akkor már a férjem is látta rajtam, hogy valami történik.
Otthon nem tudtam pihenni, gyorsan pakolásztam még picit, és azt éreztem, hogy jó lenne, ha ma nem aludna itthon a lányunk. Menekültem a férjem elől, nem akartam, hogy ott legyen, úgy éreztem, (el)várja már, hogy megszüljek.
Hívogattam anyukámat, de nem értem el, csak három órával később, amikor már feladtam. Nem akartam, hogy mindenki azon izguljon, hogy talán megszülök, megkértem anyut, hogy ne mondja senkinek. Csak egy nyugodt éjszakát akartam magamnak, magunknak.
Este hétre ért Anyu hozzánk, azt mondta, hogy fáradtnak látszom, az is voltam. Lilien kilépett az ajtón, és boldogan integetett nekem. Nekem pedig potyogtak a könnyeim… Sírtam. Éreztem, most látom utoljára az én gyönyörű kislányomat, az én egy szem gyermekem, legközelebb már az én okos nagylányom lesz, a nagytesó. Magával ragadott ez az érzés.
Nem akartam, hogy Dávid lássa a könnyeim, így a fürdőbe menekültem, de utánam jött. Ekkor tört elő belőlem csak igazán a zokogás, alig tudtam elmondani, mi a bajom.
A sírásnak köszönhetően gyorsan jött is egy ötperces kontrakció, és utána gyorsan megint egy. Ennek a fele se tréfa, vettem is a telefont, hívtam Edinát, mondtam, hogy induljon most, kérdezte, hogy hol a lányom, mondtam, hogy a mamánál alszik, erre mondta, hogy siet. 19 óra 19 perc volt ekkor. Natinak és Andinak már csak SMS-t küldtem, elragadtak a kontrakciók.
Felgyorsultak az események. Mászkáltam a házban, de minden kontrakciónál futottam a telefonhoz, rendes vajúdóhoz méltóan mérni az időt, közben mondogatom magamban és talán hangosan is, hogy addig nem jöhetsz, míg Edina ide nem ér.. (Ez lett a mantrám.) Érdekes, hogy hátra dőlve könnyebb volt elviselni a fájdalmat. Olyan más volt, Liliennél.
Analizáltam magam, a saját dúlám voltam, sőt talán a bábám is. Az összes tudás, amit eddig összeszedtem, a fejem fölött tornyosult. Próbálok magamnál maradni, de visz az erő, egyre csak előre..
A férjem kérdezte, hogy kimossa-e a kádat, mert ismét vízben készültem szülni, de eszem ágában se volt bemenni (talán majd a harmadiknál?). Közben végig azon járt az eszem, csak mindenki ideérjen időben.
Aztán puff, az egyik kontrakciónál érzem, hogy megrepedt a burok, még a hangját is hallom, szitkozódva, kontrakció közben „futok” a vécére (nehogy már a drága szőnyegre folyjon a víz), nagyon kevés jön csak. Dávid megijed, mi bajom van, én meg csak hajtogatom, hogy addig nem szülök meg, míg nem lesz itt Edina, addig nem lehet, addig nem szabad, addig nem merek….
Még gyorsabb tempóra vált minden, már a szobába se érek vissza,két lépés és már itt is a következő, kapaszkodó híján lerogyok a földre, négykézláb. Nem kényelmes, jobb volt állva, de nem bírok felállni, és már itt is a következő. Próbálok másképp helyezkedni, de a fájdalom nem enged, elől iszonyúan fáj a hasam alja, nem a kontrakció, ez valami más.
Ekkor lép be Edina, nem öltözik át, javasolja, hogy menjünk oda, ahol szülni akarok, nincs már sok időnk. Mozdulni se bírok, de valahogy négykézláb bemászok a szobába a puha szőnyegre. Nati úton, de Andiról semmit se tudok.
Úgy érzem, szétszakad a medencém, feszít a hasam alja, iszonyúan fáj. Edina mondja, hogy még nem tűnt el teljesen a méhszáj, ettől fáj annyira, talán nem is nekem mondja. Várom Natit nagyon, nem lesz így videóm.
Akarom, segítsenek, jön a masszázs, a medencémnek, borogatás a hasam aljára, a fájdalomtól egyre lejjebb és lejjebb csúszok, szinte már fekszem. Edina lágy elfogadására, támogatására és a férjem erejére van szükségem, olyan jó, hogy velem vannak.
Hamarosan meg is érkezik Nati, észre se veszem, egyszer csak szembe nézek az optikával.
Edina javasolja, hogy ha akarom, válthatunk pózt, tudom, miért mondja, érzem én is, hogy guggolva sokkal könnyebb lenne, de a fájdalom nem enged, nem bírok mozdulni. Mindegy, hogy fáj, de túl akarok már lenni rajta.
Ez most más, mint Liliennél, nem érzek tolófájást, sem megkönnyebbülést, nincs megállás, nincs pihenés, egyszerűen csak jön magától, én pedig tehetetlen vagyok, csak engednem kell, de nem merem. Féltem a testem, hogy szétrepedek. Jajgatok, jó lenne valami kapaszkodó a
kezemnek és rájövök, mit is csinált az első szülésemnél a dúlám, nagyon hiányzik, hogy fogja a kezem valaki, jobb híján a saját hajamba kapaszkodom. Andi még nem jött meg, de már nem is fog ideérni.
A férjem állandóan masszírozza a medencém, csökkenti a fájdalmat, nagyon jólesik, pihenni se hagyom szegényt. Edina meleg vizes borogatása fantasztikus, és a gátvédelem is, nem is emlékeztem, hogy ez ilyen jó érzés, és rengeteget segít. Istenem, de jó nekem, hogy velem vannak!
A babám jönne ki, próbálok ellenállni, pihenni akarok, de nem lehet, megállás nélkül jön, tehetetlen vagyok, meg akarom állítani, de nem lehet. Félek, hogy szétrepedek, pedig a lányom sérülés nélkül született meg. Belső monológom egy villámcsapás szakítja meg, tisztán látom, hogy ez így nem fog menni. Attól, hogy próbálok ellenállni, még nem biztos, hogy nem fogok sérülni (pont ellenkezőleg), így inkább engedek neki, felteszem a kezem, lesz, ami lesz.
Ki is bújik rögtön, de nincs megállás, a feje után egyszerre jön a teste is. El sem hiszem, fel sem fogom, itt van az én gyönyörű kisfiam: 2015. 06. 07. 21.35 perckor megérkezik ebbe a nagy világba.
Istenem, de szeretem ezt az érzést, fogni az újszülöttem a kezemben, érezni a teste melegét a testemen, az illatát, hallani a szuszogását, nyöszörgését. Olyan rég ismerjük már egymást, csodálatos ez a találkozás! Öröm, hála és szeretet járja át a levegőt. Ismét Anya lettem!
Hívjuk is anyukám, talán még ébren van Lilien, nagyon örül, hogy nagytesó lett! Ő láthatja a családban elsőként az Öcsikét. Kicsit megszeppenve érkezik, megvizsgálja a tesót. Puszilgatja nézegeti. A várandósság alatt nem tudtuk eldönteni, mi legyen a kisfiunk neve, így meghagytuk a döntést az első találkozásra. Mikor Lilien megérkezett, határozottan csak ennyit mondott „Nem látod, Anya? Ő Dominik!”
Hamarosan Andi, a dúlám is megérkezik, épp altatta a gyerekeit, amikor az SMS-t küldtem…
Megérkezik az első utófájás és a lepény is, ismeretlen fájdalom ez, nem is gondoltam korábban, hogy ilyen erős. Az első szopizásnál kiderül, a kisfiam se fog éhezni, erősen szívja a mellem rögtön.
Andi elkísér zuhanyozni, addig a férjem gyakorolja, milyen lesz az életünk két gyerekkel. Felöltöztetik Dominikot, aztán eszek-iszok én is. Elkészül a méhlepénylenyomat is, Anditól isteni masszázst kapok, amit még most is érzek a hátamon.
Lassan kiürül a ház, csak mi maradunk. Itt marad velünk a béke és a szeretet. Megismétlődött a csoda. Kétgyerekes család lettünk.
Hálásan köszönöm Béres Edinának, Hubay-Németh Natáliának, Mélykúti Andinak, a férjemnek, a kisfiunknak,a kislányunknak, a sorsnak és a testemnek.
Első szülésem történetét itt olvashatjátok.
Második várandósságomról kezdetéről pedig itt
Érdekel, hogy mire figyelj, ha babalátogatóba mész? Itt megtudod!
Ha feliratkozol, értesítést kapsz az újabb bejegyzésekről!
